A Félelem egy hibás program – Győzd le!

Mi az az erő, mely megtorpantja a lábakat, melyek odavisznek? Gondolkoztatok már mélyrehatóbban azon, hogy mi az az érzés, mely megbénít, lefagyaszt oly sokszor, mikor ismeretlen helyzetbe kerülünk, vagy egy olyan határhoz, mely úgymond körbeveszi jól megszokott, ismert világunkat?

Igen, a félelemről beszélek! Megfigyeltem, hogy a félelem valósággal átitatja az emberi létet, mint valami ragacsos folyadék, és szinte már nem is tudatosítjuk, hogy lassan az égvilágon mindentől félünk, mert az érzés szinte állandóan körülöttünk settenkedik, mint egy baljós árny. Gyermekkorban félünk a sötéttől, szörnyektől, ágy alatt lapuló szellemtől, mit tudom én…, felnőttkorban a létbizonytalanságtól, betegségtől, magánytól, attól, hogy elveszítünk valakit vagy valamit, attól, hogy nem vagyunk elég szépek, fiatalok, szerethetők, félünk póktól, kígyótól, magasságtól, mélységtől, víztől, repüléstől, kudarctól, vizsgától, nyilvános beszédtől, és sorolhatnám vég nélkül…

A félelmet persze próbáljuk “orvosolni”, kislámpát gyújtunk a sötét gyerekszobában, vagy életbiztosítást kötünk, esküt teszünk, szűrővizsgálatra járunk, de a félelem olyan, mint egy kiírthatalan gyom: rövidesen megjelenik más területen, más formában, türemkedik gátlástalanul, átlyuggatva a lélek érzékeny szövetét.

A félelmet megpróbáljuk elkerülni. Nem megyünk oda, nem megyünk közel bizonyos helyzetekhez, emberekhez. Egy körülkerített kis “udvarban” éljük az életet, melyen belül biztonságban érezzük magunkat, mert a kerítésen kívül ott az ismeretlen bizonytalan, megannyi leselkedő veszéllyel: harapós kutyák vicsorítanak rémült képzeletünkben, sunyi emberek, akik ki tudja mit forralnak, ámokfutó őrült autós, állatkertből kiszabadult tigris, ablakpárkányra helyezett tégla, mely csak arra vár, hogy a fejünkre essék…
Persze, itt kikarikírozom a helyzetet, de a nem merem megpróbálni, megmondani, kimondani, megmutatni, megkérni, megkérdezni, meghívni, felhívni, megszakítani stb., mind a félelem talaján burjánzanak, és szívós, kúszó száraikkal fojtogatva, meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk!

Oscar Wilde nem áltatta sem önmagát, sem minket. Azt mondja, hogy kétfajta félelem vezérli az emberi fajt: az Istentől való félelem, a vallás, és a társadalmi megítéléstől való rettegés, ami az erkölcs alapja.

Olvastam valahol, és jót mosolyogtam azon, hogy a gyávaság kitűnően megvéd a kísértésektől! Igen, Wilde idejében még a vallás és az erkölcs vaspántjai tartották szorításban az átlagos emberi indulatokkal egyetemben a teremtő energiákat, manapság másféle félelmek “divatosak”. Ma már a kutya sem fél attól, hogy erkölcstelennek tartják (sőt!), ám attól igen, hogy nem elég fiatal, nem sikerül eleget szereznie, elveszíti az állását, nem eléggé karcsú, és sorolhatnám…

Manapság a “Nem jut elég mindenkinek, nem vagy elég jó így ahogy vagy!” a vezető félelmek, persze a jó öreg halálfélelem és betegségektől való félelem mellett. A média iszonyatos módon rájátszik arra, hogy fenntartsa ezeket a félelmeket, -teszem hozzá.

Na de mi áll a félelmek hátterében? Miért félünk? Mi a csudáért félünk?

Van egy jó hírem! Meggyőződésem, hogy a félelem egy hibás program, egy vírus, mely az emberi “operációs rendszer” részeként, immáron jó ideje mételyezi az emberi létet. Nemzedékről nemzedékre szorgosan megtanítjuk egymást a félelem alapjaira, majd akadémiai szintre fejlesztjük felnőttkorunkra.

“Ne menj ide, ne menj oda, vigyázz elesel, megfázol, vigyázz az idegenekkel, húzd meg magad, mert a világ kegyetlen, és különben is, a végén ott vár a Kaszás!”
De terjed is a nyavalyás félelem mint a járvány: egyik emberről a másikra ragad, és még szavak sem kellenek hozzá, elég ha benne vagyuk a másik energiaterében. (Szülői felelősség: mit közvetítesz a gyemekednek? Azt, hogy a világ egy biztonságos jó hely, vagy azt, hogy mindenhonnan veszély leselkedik?)

Szerintem a félelem legyőzésének kétféle módon kell nekiállni.
Neki kell látni, mert fél életünk van miatta, gúzsba köti az alkotóerőt, a szabadságot, és a tág vizeken való hajózás helyett jut a rövid láncon csaholás, irigykedés, acsarkodás,és a délibábok hasztalan kergetése a szűk udvarban.

Az első a világnézet átgondolása.
Fontos. Ki az ember? Tényleg x kiló hús, aki él itt valameddig, küzd ahogy tud, próbál harapni a tortából, aztán meghal, elföldelik, és a sírjára szép márványemléket állítanak,- jó esetben… Vagy egy másik verzió: halál után oda kell állnia az ítélőszék elé, és onnan a megfelelő helyre lesz irányítva… Minden félelem mögött halálfélelem áll. Vég, megsemmisülés, a “megszűnök létezni” érzése. A halál veszélyes.

A modern fizika kutatásai összeértek az ezoterikus tanokkal, és bizonyítják, hogy az Univerzumban nincs anyag! Minden hullám, energia. Ez alól az emberi lény sem kivétel!
Ha az embert úgy fogom fel, mint egy formába öntött energiacsomagot, mely keletkezik, fennmarad, tapasztal, aztán visszaolvad a formátlanba, hogy aztán ismét formát ölthessen, akkor megszűnik a végtől való félelem, mert rájövök, hogy nincs halál, csak örökös egymásba fordulása az anyagnak és szellemnek.

A félelem ragaszkodásból fakad. Az órát meg akarom állítani úgy ahogy van, ne változzon semmi, mert a változás veszélyes. Ha elfogadom, hogy mindig minden változik, minden múlandó ami keletkezett, eloszlik a félelem, és biztonságra lelek a bizonytalanban.

Félek, hogy elveszítek valakit, valamit? Nem elég erős a hitem, a bizalmam! Ha abban hiszek, hogy az élet múlhatatlan, az amit-akit elveszítek csak elmegy “máshová”, és a tábla átrendeződik.

“Félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.”
(Coelho)

Ez a félelmek legyőzésének elvontabb módszere: a világról és az emberi létről szóló hitrendszer átgondolása, megújítása.

A másik módszer gyakorlatias: át kell élni őket, szembe kell nézni velük, mert minél távolabbra menekülsz, annál nagyobbra nőnek az árnyak, és megbénítván az alkotóerőt,  elnyomván a szeretetet és együttérzést, széthasadttá, erőtlenné teszik a személyiséget.

A félelem tulajdonképpen egy tiszta energia, mely ismeretlen helyzetben jelentkezik. Az elmédben, a képzeletedben van valami, ami megbélyegzi, és ráakasztott bélyegtől lesz a félelem vadállat, mely megbénít. Ha módszeresen megtanulod, hogyan pattanj a hátára, erővé válik. Ugyanaz az energia, mely korábban megbénított. A keletiek ezt nevezik tigrislovaglásnak.

Egy másik módszer, hogy nem meglovagolom a félelmet, hanem a szemébe nézek, aztán hagyom, hogy áthatoljon rajtam, mint a kisfilmben. Átélem, megfigyelem. Jé, ilyen iszonyatosan félni? Szívdobogás, remegés, szájszárazság, ahogy a nagykönyvben meg van írva!

Találtam egy rövid ám annál csodásabb videót, melyben Mooji, egy jamaicai mester nagyon jól elmagyarázza, hogy miként kell átengedni magunkon a félelmeket, kívül maradni rajtuk az ellenállás megszüntetése által.

Nagyon hasznos, nézd meg akár többször is, és hatolj a szavai mélyére!

“Ahelyett, hogy megélnénk az életet meghunyászkodunk az elménk, vagy bármi más fenyegetései alatt. Aki nyitott a mindenségre, az nem fél.(…) Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, ösztönözni: engedd át magadon, és ne ragaszkodj az érzéseidhez! Engedd át magadon!”
(Mooji)

Zárásként Szepes Mária világító, bátor szavait választom:

“Félelem nélkül élni csak azt tud, aki mer mindennel szembenézni./ Jövője nem rémíti. Múltja nem dermeszti. /Tükre előtt is fogyó gyertyáját égeti.”

Utazók ne féljetek! A Lét örök, csak az múlik el, ami forma.